Egy versszerűség...


Mondtál valaha egy olyan szót amit te sem hittél el igazán
S nem tudtad, úgy venni a dolgokat, tudod csak úgy lazán
Nem éreztél mást csak egy fájó fáradságot
Elfáradtál abban, hogy remélj,
Hogy mindentől azt várj, hogy újra élj

Lehet, hogy el kéne engednem az életet magamtól
Túl fárasztó, túl nehéz, kemény
Minek élni, ha nincs már számodra remény
Ha már te sem érzel semmit, csak egy motoszkáló
Furcsa érzést ami valahogy még mindig nem tudja engedni
Nem érzed magad jól, ha más ér hozzád, s más akarja suttogni a neved

Más fekszik oda ahova te még mindig visszatérnél
Oda ahova sok elmondhatatlan szép emlék köt
S azzal fekszik más aki számodra boldogság
A boldogság lenne ha engedne
Engedne szívemnek, bár én már nem keresem
Ha az ő szíve nem hiányol engem akkor végem
Vége a szerelmemnek s elhull mint egy bukott élet

S most itt a tavasz de én ősznek érzem
A búcsúm fájdalmas napjának
Még mindig emlékszem mindenre
Sohasem hazudtam neki csak óvtam
S ha egyszer, talán egyszer sikerülne elmondanom ebben a nyomorúságos életben, hogy
Mit is jelentett és jelent nekem most is akkor talán már nem is kellene már élnem sem

Mert ha tudnám ki vagyok , mi lettem talán nem fájna…
Talán nem de én már ebben sem lennék olyan biztos
Csak egyszerűen csak a nevét suttognám
A fülébe azt suttognám: szeretlek
S ölelném, istenem de még hogy ölelném
Egyszer még ebben az életben megölelhetnénk egymást ,,úgy”……

S akkor talán, nem tudom, hogy de elengedhetném

Most csak azt tudom, hogy volt
Nem tudom, hogy van e még
Hogy neki is hiányzik még-e az ég
A szerelmünk ege, s soha sem volt szerelmünknek fájdalmas hege
Már nem tudom, hogy néz ki, mire gondol, miért és mit tesz
Csak azt sejtem talán még szeret
Bár egyszer még ebben az életben a tudtomra adná
S kérnék egy kést s szívembe döfném mert úgy akarok meghalni hogy érte
S csak is érte éltem és érte is haltam meg végre